Már 062017
 

Ez az írás röviden mutat be játékokat, mint a többi, ehhez hasonló szössszenet.

Szertartásosan, immáron negyedik éve látogattam el az egy hetes téli Szellemlovas táborba. Azt is mondhatnám, hogy az életem két részből áll: amikor ott vagyok egy héten át és reggel fél 10-től hajnali 3-ig játszom… vagy amikor év közben várom a tábort. Kis túlzással persze. A társaság kiváló, a játékfelhozatal mesés, és végre ki tudok próbálni olyan játékokat, amiket a baráti társaságaimmal az életbe’ nem játszanánk. Például az olyan heavy-eurót, mint a Kanban.

Mindegyik táborba valamilyen meghatározott céllal mentem, amelyeket általában sikerül is teljesítenem (kivéve tavaly, amiről itt számoltam be). Idén a cél az volt, hogy a saját, otthon több hónapja-éve kipróbálatlanul porosodó játékaimmal végre játszhassak, illetve szétjátsszam azt, ami keveset kerül elő év közben.

Összesen 22 különböző játékhoz ültem le, s ebből 17 új volt számomra, tehát elképesztően jó arány lett. Elég sok csalódás is ért, azaz a nagyon várt játékokban nagyot csalódtam. Szerencsére a régi, megbízhatóak bőven kárpótoltak, és volt néhány újonc, amelyek igen kiváló helyezést értek el önkényes ítélőszékem előtt.

 

Nézzük tömören, félmondatokkal, s majd később jön hozzájuk a történet/bemutató is:

A hét legnagyobb csalódása: Blood Rage

A hét “oldie but goldie” játékai: Abyss és a Ghost Stories

A hét legnagyobb adrenalinlökete – természetesen: Avalon

A hét “azonnal megveszem” játéka: Pandemic Iberia

A hét “de jó hogy pledgeltem KS-en” játéka: Overseers

A hét “soha a büdös életbe’ nem”: Deep Undercover angolul

A hét legjobb fillerje: Wiz-war

A hét kisebb csalódása: Blood Bowl Team Manager és Xeno Shift

A hét igen nagy csalódása: Conan

A hét legjobb élménye: Tyrants of the Underdark

És a dobogó második helyén a Fireteam Zero

A hét „még egyet akarok” játéka: Cry Havoc

Futottak még: Big Points, Good Cop Bad Cop, Imagine, Kincsvadász, Secret of the Lost Tomb, Under my bed, Kanban és Eladlak.

(a hozzászólásokban jöhet a kérés, hogy melyik játékról írjak hosszabb lélegzetvételű beszámolót – a Pandemic Legacy és a SW:Rebellion után)


A hét legnagyobb csalódása: Blood Rage

Valószínűleg ismét velem van a baj, hogy rossz helyre pozícionáltam a játékot. (Mint anno a 7 Wonders: Duel-t). Ugyanis, ha a BGG lista éppen 15. helyén álló játékkal játszom, akkor igenis vannak elvárásaim arra nézve, hogy hosszú távon kiegyensúlyozott és úgy egészében véve egy jól felépített darabot kapjak.  Főleg, hogy milyen, a „Strategy” kategóriában rangsorolt top20-as játékokkal veszi fel a versenyt.

A játék természetesen gyönyörű, ahogyan azt megszokhattuk a Cool Mini or Not -tól. Mind kidolgozottság mind pedig az ötletesség tekintetében kiválóan teljesít a Blood Rage. A viking mitológia és életérzés sok apróságban visszaköszön, a mechanika és a téma kéz-a-kézben járnak. Teljesen megértem hát, hogy mennyire magával ragadja a népes rajongótábort, hiszen jómagam is viking és CMON rajongóként nagy izgatottsággal ültem le játszani.

S hogy mi a csalódás oka? Ezt a játékot ugyanis győzelmi pontra (VP) játszák, tehát az nyer, aki értelemszerűen a legtöbbet gyűjti. Ekkor már kis zavart éreztem az erőben, hiszen egy jó VP alapú játéknak igen kiegyensúlyozottnak kell lenni. Ha csak egy olyan mechanika is létezik a játékban, amivel picit többet lehet „farmolni”, mint a többivel, akkor a játék egyensúlytalan. Ez a játék pedig az.

Illetve, a Blood Rage tele van olyan táposabbnál táposabb kártyával, megoldással, mechanikával, amivel jóval több VP-t tudunk szerezni, mint az átlag kártyákkal. Úgy vélem azt gondolták a tervezők, hogy ha összedobálnak sok erős mechanikát, akkor majd azok kiegyensúlyozzák egymást. Hát nem. Mert, hogy ezek miként oszlanak el 1-1 játékos között, az nagyrészt véletlenszerű, hiszen a draftolásnál aki éppen felhúzza az egy-egy tápos kombót adó lapot, akkor az jó eséllyel a játék végéig előnyben lesz.

Aki megszerez egy-egy erős fejlesztést, akkor a többieknek arra kell törekedniük, hogy visszahúzzák az elöl álló játékost, s ez további egyensúlytalansághoz vezet. Milyen az a VP-re játszható játék, ahol a 4 játékos között 50 vagy netán 100 pont különbségek alakulnak ki? S nem egyszer előfordulhat olyan, hogy valaki a játék közepe tájékán már garantáltan nem győzhet, és végigasszisztál – jó esetben csak 1 órát – a másik győzelméhez.

Persze, megint velem van a gond, hogy egy játékot szeretek megnyerni úgy, hogy azt nagyrészt ne a véletlen döntse el, hanem a játéktudás és a tapasztalat. Elhiszem, hogy a Blood Rage jó szórakozás lehet, hiszen a mindenki-mindenki-ellen felkiáltással szépen lehet egymást vikingesen kaszabolni, óriásokat segítségül hívni, klánunkat fejleszteni és a Valhallába küldeni a hősöket… Ez mind nagyon hangulatos. De ha csak egy-két olyan ember van a csapatban, aki euro-gémer fejjel a legoptimálisabb és legtöbb VP-re törekszik, akkor azonnal borul a játék. Ha pedig mindenki ilyen, akkor pedig az dönt majd, hogy ki húzza ki a táposabb lapokat. Hadd idézzem a JEM magazint: „Mindent összevetve a Blood Rage egy egyszerű, pörgős, de számtalan kombózásra alkalmat adó, jól eltalált területfoglalós játék. Azoknak is bátran merem ajánlani, akik alapvetően nem rajonganak az ilyen jellegű játékokért.” – és tényleg.

Túl sokat ecseteltem a játék hibáit, de nem szeretnék elmenni érdemei mellett. Valóban hangulatos és jó élmény vele játszani, csak számomra megölte az élményt a kiegyensúlyozatlanság.


A hét „még egyet akarok” játéka: Cry Havoc

Ha már az előző játék is területfoglalós startégia volt, akkor jöjjön még egy, összehasonlításképpen. Tom Vasel „best game” és „amazing” kifejezésekkel illette, amit ugyan nem kell készpénznek venni, de azért mindenképpen bíztató jel. Aki hozzám hasonlóan csalódott a Blood Rage-ben, annak nyugodtan merem ajánlani, illetve mindenkinek, aki szereti a területfoglalós játékokat. Van ugyanis egy roppant egyedi és különleges csata-mechanizmus a Cry Havocban, ami– számomra – teljesen új stratégiai meggondolásokat igényel.

Az biztos, hogy elsőre nem fogjuk átlátni teljesen a játék adta lehetőségeket, sem azt, hogy milyen úton lehet nyerni, de ennek ellenére nem kell egy nagyon bonyolult játékra gondolni és nem 1 óra a szabálymagyarázat sem. A Cry Havoc szépsége az egyszerűségében rejlő komplexitás és mélység, a kevés szerencse és a négy, totálisan különböző játékstílust igénylő faj. Ennek ellenére nem illetném „heavy” jelzővel.

 

Van itt egy elképesztően részletes – igaz angol nyelvű – leírás amiből mindent megtudsz a játékról: https://boardgamegeek.com/thread/1637873/matrix-quick-start-guide-cry-havoc

Tömören annyi, hogy a cikk írója főleg Kemet-hez és a Blood Rage-hez hasonlítja, és nagyjából úgy tűnik, hogy a CH jön ki számára győztesen, de ennél sokkal árnyaltabb a kép természetesen. Az biztos, hogy ajánlom a játékot a téma szerelmeseinek. Főleg, ha van hozzá csapat, akivel újra és újra elő lehet venni, mert a játék kiismerése és felfedezése és a kombinációk feltárása sok kellemes játékórával kényeztet el.

 

Nézzük meg tömören, hogy mit kínál nekünk a játék:

Dizájn: Vannak benne minik. Igaz, lehetne kis lapkákkal is játszani, mégis jól esik a figurákat rakosgatni. A fajok hangulatát teljesen visszaadja, és kis műanyag talpacskával jelölhető a játékos színe. A minik mellett az egész tábla dizájnja és minden kártya nagyon hangulatos, szépen kivitelezett, azonnal átlátható. Magával ragadja az embert. Gyönyörű játék.

Aszimmetria: Ahogy említettem, négy teljesen különböző fajjal lehet játszani, akik teljesen más játékstílust igényelnek.

Rövid holtidő: nem szeretem az olyan játékokat, ahol a körömig érkezve negyed órákat kell várnom (mint pl a Blood Rage-ben). A Cry Havoc e téren is kényeztet, mert egy nagy körben minden játékos egymás után sorban háromszor akciózik, így pár perc alatt lemegy egy „kis kör”, és közben van időm tervezni az újabb gonoszságokat a többiek ellen.

Kevés szerencsefüggő elem: Tulajdonképpen elhagyagolható a szerencse szerepe. A véletlen abban jelenhet meg, hogy a paklimból melyik kártyalapot húzom fel éppen az adott körben, de mivel pár kör alatt a kezembe kerül az egész pakli, így a végén már ki tudom számolni, hogy várhatóan mi lesz a kezemben. Az újonnan elfoglalt területek adhatnak kisebb nagyobb erősítéseket, de ez is kiegyensúlyozott.

Csata: Teljesen tervezhető, nincs benne szerencse (hacsak, hogy éppen az ellenfélnél van-e olyan lap, ami engem megszívat, de azért ez mégsem sakk).

Egyensúly: Lemaradsz, ha valamit nem jól csinálsz: erre utaltam az elején, hogy el kell telnie néhány játéknak, mire kiismeri az ember magát, hogy mit és hogyan érdemes. Igen mély stratégiát látok benne: Nyilván nem sakk, de azért rendesen tervezni kell, hogy melyik körben mit csinálsz és ki előtt vagy után akarsz jönni,

Sok izgalmas ötlet: új egyedi megoldásokkal kényeztet a játék, aminek örülünk így 2016-2017-ben.

És az említett csatáról néhány szó essék, ami ugyan a parti nagy részénél osztatlan tetszést aratott, de a kisebbik részénél valahogy nem ment át, mert furcsa logikája van elsőre.

Minden harc során egy három részre osztott „csatatéren” kell a bábuinkat elhelyezni, és mindegyiknek más és más előnye illetve hátránya van. Az első részén dől el, hogy az adott területet – amiért a harc folyik – ki fogja majd uralni. Akinek több figurája van az első részen, az kapja meg a területet.

És akkor mi van még? – kérdezhetnénk. Ugyanis, a második részben elhelyezett katonáink fogjokatejtenek, ha nekünk van itt több egységünk. Ez azt jelenti, hogy ha megnyertük ezt a második területet, akkor elvehetünk egy ellenséges figurát az egész csatatérről, és fogolyként adja majd nekünk VP-t. A harmadik rész pedig a gyilkosságoké: minden ide helyezett katonánk (és akit nem ejtettek fogjul) megöl valakit az egész csatatérről, akár az első vagy a második részből. Ugyan már annak az eredményére nincs ráhatással (hiszen eldőlt már, hogy kié a terület vagy ki ejtett foglyot), de ezzel az ellenségünk katonáinak számát csökkenthetjük.

Azaz támadóként hiába nem sikerül egy területet elfoglalnom, de minden védőt megölök vagy foglyul ejtek, és majd a következő körben újra megpróbálhatom immáron kevesebb katona ellen. Ez így elmondva nem adja vissza azt a startégiai mélységet, ami ebben rejlik, de higgyétek el, zseniális, és a játék közben döbben rá az ember, mi mindenre jó ez.

 

Ennyi hát a Cry Havoc-ról, erről a területfoglalós, stratégiai gyöngyszemről, amit mindenkinek ajánlok kipróbálásra – de csak akkor, ha minimum kettőt-hármat játszik vele egyszerre.


 

A hét “azonnal megveszem” játéka: Pandemic Iberia

Szeretem az eredeti Pandemic-et, és még évek múltán is elő-elő vesszük a társasággal. Nem is beszélve a Pandemic Legacy-ról, amit eddig kétszer játszottam végig. Hiába a kábé 80 játék, még mindig nyitott vagyok a témára, de azért egy apró félelemmel a szívemben ültem le az újabb „variáns” mellé. Ám a játék során kiderült, hogy kár volt aggódnom, s szerencsére nem egy újabb bőrt húztak le a Pandemc univerzumról, mert Matt Leacock ismét rendesen odarakta magát.

Nem is szaporítom tovább a szót, mert a képlet egyszerű. Ha eddig sem szeretted a Pandemic-et, akkor valószínűleg az Iberia-t sem fogod, hiszen nagyjából ugyanazt kapnád: egy kooperatív akció alapú, kártyavezérelt játékot. Ami viszont változott az eredetihez képest, hogy kicsit autentikusabb lett, s bár még mindig kockákat kell lerakni vírusokat jelölve, de a történetre és hangulatra sokkal nagyobb hangsúlyt fektettek. A dizájn, a karakterek, a képességek, a nehezítések és a játékmenet is próbálja visszaadni a néhány száz évvel ezelőtti Ibériai félszigeten dúló járványok világát. Tehát ha az eredeti Pandemic „szárazsága” zavart, akkor adj egy esély ennek, ha kedveled a koop játékokat.

Ha pedig szereted az alapjátékot, akkor mindenképpen érdemes kipróbálnod. Bár én pont nem vagyok híve a Pandemic kiegészítőinek, amelyek szerintem felesleges mechanikákat és időt adnak a játékhoz, de ez az új variáns kiválóan ötvözi az eredeti egyszerűségét és letisztultságát, mégis új élményt ad.

Arról nem is beszélve, hogy ha már régóta játszol, akkor valószínűleg kiismerted annyira a játékot, hogy nagy eséllyel mindig megnyered még a legnehezebb fokozaton is: ha ez így lenne, akkor irány a bolt, és azonnal próbáld ki az egyedi vírusvariációkkal a játékot.

Mint ahogyan a cím is sugallja, engem azonnal megvett az Iberia, igaz nem volt nehéz dolga, mert legalább hozza az alapjáték szintjét. S hogy helye van-e mind a kettőnek a polcon? Számomra igen, bár nem látok a jövőbe, hogy a Legacy Season 2 végigjátszása után mennyire kerül még elő az alap Pandemic, de majd meglátjuk…

 

A következő rész itt olvasható.

VN:F [1.9.22_1171]
Rating: 5.0/5 (2 votes cast)
 Posted by at 15:21