Júl 222011
 

Ne kérdezzétek, honnan a hirtelen, kalapból előrángatott ihlet, egyszerűen csak előbukkantak ezen a késői órán ősi szerepjátékos élményeim, abból is életem kalandmesterségének csúcsa… (Azt hiszem a fiatalabb olvasóközönségemtől előre is elnézést kell kérnem egy csomó régi dolog felemlegetéséért…)

Aki nem ismerné elsőre hirtelen Zsilvölgyi Csabát, más néven Maxot, csak menjen a könyvespolca fantasy-s részlegéhez, és vegyen le róla valami régi random könyvet, és a keze munkájával fog találkozni. Még a megboldogult ’90-es években volt szerencsém Max-szal találkozni néhány szűkebb körű szerepjátékos találkozón, és egy siófoki összejövetelen több ős-mágusos arccal együtt lemesélte nekünk egyik igen hangulatos kalandját, természetesen a Codex rendszere alatt. Nyúl éppen másokkal játszott, akkor még bántam, hogy “csak” Max jutott nekünk… furcsa az élet.

Még bohó ifjonc fejjel nem tudtam, hogy Max kedvenc mesélésének ötletet Thomass Mann – Varázshegy című könyve ihlette, s amikor idén 32 éves fejjel elővettem e regényt, akkor esett le, hogy anno 12 évvel ezelőtt én tulajdonképpen Mann birodalmában jártam, csak egy kicsit felturbózva és feldémonosítva, ahogyan azt egy jó szerepjátékhoz illik.

(A könyvet egyébként nem ajánlom -30 alatt végképp- senkinek. Mert bár zseniális, de olyan 250 oldal átlapozása után, és a történet végét elolvasva úgy érzem nem maradtam le semmiről, csak terebélyes karakterábrázolásokról. Bár most majdnem kifog rajtam Hesse Üveggyöngyjátéka, de ezt végig fogom rágni, az biztos)

De vissza is Max-Mann mesés környezetébe, a Codex világába, amit MAGUS alá ültettem át, amit most így utólag is köszönök Max-nak, még ha köszönetemet nem is hallja földi fülekkel…

A történet arról szólt, hogy a kis csapat (aka kalandozók) valami küldetés felé félúton egy különös vidéken egy hegyi kastélyban kénytelen megszállni ideiglenesen, mert a hegyek között húzódó átjárót betemette a hó, és egyébként is, a kastély körül minden járhatatlan. Eddig ugye sablon sablon hátán, mert most hirtelen vagy a Ragyogásba kerültünk, vagy Leslie L Lawrance Miranda Koporsójának egy béta változatába.

Innentől kezdve viszont semmi sem sablonos. Max hihetetlen, Mann-t idéző karakterábrázolással mutatta be a kis kastély különös lakóit, akik egytől egyik valamilyen furcsa, fülledt légkör által elvarázsolva élték életüket a falak között. A Rubinstein (ha jól emlékszem) rezidencia egyfajta üdülőként szolgált, megfáradt nemesek és régi barátok töltötték itt a hegyi levegőn idejüket, pihentek és töltődtek, szórakoztak és a hegyi levegő áldásos hatását élvezték.

A különös miliőt Max könnyedén adta át, és a betévedt karakterek csak álltak és bámultak a fura szokásokon és a lelassult, szinte megállt időben élő ott lakókon. Teljesen átadtuk, mind a karakterek, mind mi, játékosok magunkat ennek az atmoszférának, és már-már minket is elragadott a “varázshegy”, amikor is egy éjszaka riadt kiáltozásra ébredt hős lovagom.

Természetesen haláleset történt, mégis eszünkbe sem jutott a “sablont” látni akkor, mert a környezet és az NJK-k reakciói úgy voltak elénk tárva, hogy egy teljesen szürreális valóságba kerültünk. A Rubinsteinék, mint akik egyébként be lennének lőve, karöltve a kastély többi lakójával, egyszerűen hidegvérrel, nemtörődöm módon észlelték a történteket, és afféle kékvérű sznobizmussal terelték tudatalattijuk “meg nem történt” valóságába az esetet.

Mi, vájtfülű karakterek persze sejtettük, hogy itt több van annál, mint hogy valaki leesett a lépcsőn, és a paranoiás tápjk-k éjszakai őrjáratot kezdeményeztek és nekiálltak az ilyenkor szokásos nyomozásnak.

S sorra bukkantak elő a furcsaságok, kiderült, hogy az idült alkoholistának látszó házaspár valójában valamiféle titkos megfigyelésen vesz részt; a szerencsejáték-függő öreg, sebektől szabdalt veterán katona gyors mint a villám, és bölcs mint a bagoly… és így tovább.

A részletekre nem emlékszem, hiszen legalább 8 éve nem meséltem a mesét, de a lényeg, hogy szépen lassan egyre többen kezdtek hullani az ott lakók, és fény derült a Rubinsteinek ősi titkára, amit igencsak takargatni próbáltak. Max azzal bolondította meg az egészet, hogy valójában a hely furcsa véletlenek találkozása volt, és mint kiderült legalább 3-4 féle “csoport” képviseltette magát a titkaival és a kombóival.

Bármelyiknek is álltunk neki, azt hittük, hogy egy “ügyről” van szó. Aki szerepjátszott, az tudja, hogy ilyenkor olyan őrült elméletek és megoldások, ötletek születnek, amelyekből külön könyvek születhetnének – tehát ment az “agyalás” rendesen.

Végül is az egész egy mészárlásba fordult anélkül, hogy a végére értünk volna a nyomozásnak a negyedik napon… ugyanis ekkor szabadult el a démon, ami erre bóklászva talált magának a kastélyban lakók közül hordozó testet magának. És ez kuszálta össze a szálakat, hogy ugyan voltak érdekek a szereplők között, de végül a démon volt az, aki a halálesetek mögött állt – mert neki vér kellett.

A végső mészárszékben pedig, aki ott maradt, az lehentelend vala.

A józan eszű (és kissé gyáva) lovagom valami nőcskével és 1-2 másik karakterrel elmenekült a helyszínről, és így végül a démont túléltük, de a fagyban elpusztultunk… és soha sem tudtuk meg, hogy ki, mikor hol hogyan és miért.

Max prológusa a túlvilágról kicsit enyhítette a kíváncsiságunkat, de nem távoztunk semmiféle rossz szájízzel. Hiszen ez nem “az” a party-kill volt, ahol értelmetlenül hullik el a csapat a KM kénye-kedvére, hanem a józan ész határait feszegető, már-már Cthullhu-s mélységekbe evező mese hagyott bennem – mint az látható – örök nyomot.

Azt hiszem ennél szebbet Max sem gondolhatott, hogy meséje 12 év után is hatással lesz valakire, és megemlékezik egy késői órán… Köszönöm neki!

VN:F [1.9.22_1171]
Rating: 5.0/5 (5 votes cast)
 Posted by at 00:03  Tagged with:

  7 hozzászólás to “Post Mortem: Max emlékére”

  1. Ejnye, Bala, nem jók az ilyen postok… Csak előhozzák nálam is a nosztalgiát, és ráébresztenek, milyen vén is vagyok…

  2. Nagyon jó leírás… és igaz Wolflord, tényleg vének vagyunk…

  3. Nagyon sokat vesztettünk Vele… 🙁

  4. Persze, Wolflord, te vagy öreg, mi? Mit szóljak én? 🙂 De rég jácctunk már szerepet a jó kis csapatunkkal, hajajj!

  5. Respekt és tisztelet Max előtt… A Magus és a Codex számomra teljesen mást jelentett volna, ha nem az ő illusztrációval van tele.

  6. Archangel: 2 hónapja beszélgettem valakivel, és meséltem neki régi dolgokról (10 évvel ezelőttről, milyen is volt akkor az rpg-s élet). Erre megkaptam tőle, hogy mennyire vén vagyok. 😛 Erre most mit mondjak? 😉

  7. Ave!

    Köszönet a megemlékezésért jó tudni, hogy még percegnek öreg csótányok az RPG-és életből.
    Nagy kár, hogy a Codex nem tudott “maximálisan” kiteljesedni. Szerencsére akad még pár arc akik hódolnak a Napcsászár birodalmának, sőt nagy ritkán a fiatalabb generációt is sikerül megfertőzni vele. Monjuk egy legális szabadon letölthető PDF az alapkönyvesből sokat segítene a fennmaradásában.

Sorry, the comment form is closed at this time.